Voltál...
Csend van...
Az ablakon is megfagy-
lehelletemből kicsapódó pára.
Valahol harangoznak
s csak hallgatom,
míg dallama el nem hal.
Még mindig némán ülök,
az üveg mellett,
s nézem az eget...
Merülök az éj szépségében,
a csillagok pislákoló fényében,
s mintha téged látnálak
az elhagyott utcák lámpafényében.
Ahogy világítja arcod,
ahogy úszik a sárga az arcodon,
csorog válladon,
ahogy lassan intézed felém szavaid,
ahogy a víz zubogása morajlik.
Hogy szeretlek-e?
Nem tudom...
Mi a szerelem s mi a szeretet?
Miért érzik ezt az emberek?
Mintha delfinnel úsznék,
enyém lenne az Atlanti-óceán,
mintha sarki fényt látnék,
s enyém lenne az egész világ.
Mint egy-egy csillag kihúnyása,
s hullása,
úgy tör fel bennem...
majd elenyészik,
mint az üstökös fénye....
A szemed, melynek írisze barna,
az ajkad, s füled cimpája,
bőröd sima érintése,
hangod dallama,
mint a méhek hangja,
zümmögnek, döngicsélnek,
megérintik a teret.
Tested mozgása,
mint szellőben a füszálak mozgása.
Számomra kitöltöd az időt és a teret,
S ha árván hagysz,
meghozod a telet...
