láthatatlan a láthatóban
Nem szólok semmit, inkább titkolom magamba,
bár szenvtelenül érezni, remegő hangomba.
Többet vártam , nem tagadom, csalódtam,
de az érzést, mit e szív diktál, feladni nem akartam.
Mikor felém fordultál, nem tudtam mit nézel,
mikor megérintettelek, nem kérdeztem mit érzel.
Szemedbe néztem volna, tekinteted kerestem,
a csillogó párt, mit annyira szerettem.
De sehol nem találtam, szemüveg fedte,
mi végül is a kétségbeesésemet keltette.
Elmentél, nyomban tolultak a könnyek,
mentségemre legyen, otthon sorakoztak a könyvek.
Mosolyod most is bennem él, hangod símogat,
mint nyári szellő, körbezeng, s átöleli vállamat.
Ahogy elmegy előttem a busz veled,
sikítani akarom : Isten véled !
