Obsession

1 

S csapzott lelke egyszer még tova száll,
mint lepke, s marad az üres virág.
De a mély sóhajoknál nem zihál,
ahogy e rét, mit ölelnek a fák.

Messzi csillog, édes vize opál 
a tónak. Egy tökéletes világ!
Sárga szalmakalap, búzát kaszál
a bérmunkás, míg nem telik a zsák.

Otthon felesége várja, s mozsár,
gyermek, aki a ház körül segít.
Idén az ég, s a föld is oly kopár,

a szél magasba engem sem repít,
csak a parton leng egy árva füszál.
Napsugár csörgedez, nárcisz virít. 

2 


Napsugár csörgedez, nárcisz virít,
a világ legbelül csupa derű. 
S majd, ha Zeusz fiaira pirít,
meglep mindent a fekete tetű.

Bokrot, erdőt, mezőt. Szemet vakít
a millió, rejtett, apró betű,
mi méreg oldalán embert butít,
s eközben elpárolog a nedű.

Az isteni nedű, mi oly szelíd,
kortyolgatták azt is haszon-talan.
Nem lesz, miből Isten s ember merít,

hiszen elfogyasztották nagy-vigan,
majd az egyén gátlásával szakít,
minden arcon gyötört mosoly suhan.

3


Minden arcon gyötört mosoly suhan, 
mit az öröm, mint egy üveg, nagyít.
Hirtelen apadni fog a hozam,
földre szállnak már, s a táj finomít.

Jól érezhetném most én is magam,
ha a magány, magához nem kerít.
Ezzel nem is éltem soha ugyan,
hisz még szabadon vagyok, nem szorít

a pénz szűke. Nincsen olyan szegény
kit egy évszak ( furcsa tavasz) vidít,
csak egy kifinomult szaftos lepény.

Mikor e szív emlékeket ürít,
"szerelem", mily szó vív, s dúl fején.
Ránktalált Ámor, s most minket tanít. 

4


Ránktalált Ámor, s most minket tanít,
hogy csírázzon a szívben a kalász.
Fut e nemes érzés, ködben hasít,
amíg fentről le nem csap a vad-ász.

A botor világ téged gyanusít,
mint holmi űzött, s zülött kis kanászt,
kit csak a múló idő hamisít,
s feldobja újra a fekete ászt.

Végül elméd zakatol és rotál,
hol érhetett véget ez a futam?
S olyan leszel, mint egy éhes sakál,

mi bűnös áldozatáért rohan.
Hiába, soha nem éred be. Kár....
S szíved széttörve a földre zuhan.

5


S szíved széttörve a földre zuhan, 
szorosan, hurokba fogja a sál,
mi tél óta egy szál semmibe van,
lógott mindenütt, míg tartott a bál.

Érdekfeszítő nagyon ez a tan, 
hisz még ott tekeredik az a sál,
csak mostanra fogta meg a szavam,
s így van, hogy az után is arra vár, 

hogy körülfogja, szorítsa nyakunk. 
S ekkor ajkad mozdul, torkod sikít.
Itt már érvényét veszíti szavunk.

Feltámad a szél, hangosan süvít,
lassacskán elhalványul a dalunk,
mikor álmod rád tekint és visít.

6

Mikor álmod rád tekint és visít,
próbálsz rohanni terheid alól,
de valaki elmédben óva int,
nyögdécselve, esedezve, de szól...

Magasabb rendű álmodnál a hit,
s bízván, kinyílik előtted az ól,
hisz barbárság működik odakint,
mégis büszke rá az egész akol.

S az összes állat a csordába hív,
és kérded hirtelen, haragosan,
kiért lüktet ily kecsesen e szív?

És csak nevetsz rajta cinikusan,
míg tart a dermedt gondolati ív.
Állj meg! Véget ért a bukott futam...

míg fent az Isten mindent elsimít.
Képzeted már kalandozik, s mereng.
Lelked a tavasz közepén virít.

8 


Lelked a tavasz közepén virít, 
mikor érinted bársonyos haját,
rendelsz arcodra millió puszit,
becsapva ostobán édes-anyát.

Majd minden üldözött vadat uszít,
kíván magának mostoha-apát.
S kettejük közt ő csiholt, tüze szít,
nagyharangot, ásót, csorbult kapát.

A szél a hegyek felől sose fújt,
pedig csak akkor van tavasz, ha van.
Mikor Posszeidón haragja dúlt,

Ulysses vadul menekült, a kan,
hisz Isten egyszer elér, keze sújt.
Siess! Szaladj! Vár a hideg zuhany...

9 


Siess! Szaladj! Vár a hideg zuhany,
kivirágzott kertünkben az akác.
Sajnos Ő még nem lehet az uram, 
míg nincs angol-keringő, közös tánc.

Pusztán lógatom a fejem, busan, 
hisz elvarázsolt engemet a Srác.
Ámor nyila is csupán, amolyan, 
szívmelengető, s vele jön a pác.

Ámor villám-gyorsan tova suhant,
s nekem hamisnak tetszik ez a kép,
és dallama szól. Sarokban a lant, 

felidéz egy-két tragikus mesét.
Tudod, téged is egyszer fed e hant,
de húzod tovább a nehéz ekét.

10


De húzod tovább a nehéz ekét,
idén szegény a szántó, földje pór.
Nem gyógyította újuló sebét
az eső. S az Isten szava se szór

virágzó tavaszt, kellemes zenét.
Csak folyton nyúlik tovább a zsinór,
az Isten haragja feszíti szét,
s közben mégis Sátán haragja szól, 

a tüzes mélyből ordít a szatír, 
s dögvészt zúdít le ránk, poklot csinál,
mit a Biblia oly rég óta ír.

Amit élő s élettelen csodál,
mintha drágakő lenne, tán zafír.
Addig, míg bírja a cérna ( fonál ). 

11


Addig míg bírja a cérna ( fonál ),
kecsesen lóg a kampón a füzér,
mellette szentelt víz áll, s pohár,
testet felöltő, magasztos kenyér. 

Üdvözletét, s hírét küldi a Nyár,
lombját bólintja, bókol a babér,
és amíg száradt a tengernyi sár,
ruhát öltött a Tavasz, nem pucér.

Gyorsan megtelik a kacér tüdő,
s elveszi az emberek ( nép ) eszét.
A kezében van a rozsdás ütő.

Térdére hajtja bársonyos fejét, 
ekkor már tudod, hogy ő a nagy Ő,
csak messziről nézed barna szemét. 

12 


Csak messziről nézed barna szemét, 
kezdődhetne most is a bevetés,
látogasd meg holnap gyorsan, amég
fejét üti a balga feledés.

Ferdén fekszik a falon ez a kép,
kerete ragyog, tiszta feketés,
( koszos ). Hiányzik alólad a szék,
egy perc, s máris indul a temetés.

Megkímélhet most az egyszer az Úr.
Reggelente kispárnád csupa nyál,
szerencsére a huzat nem velúr.

A nagy Ő ezért más ágyába hál,
s neki minden éjjel a szive szúr.
Míg reggeleken a kapuba vár.

13


Míg reggeleken a kapuba vár,
elolvad a friss, fehér, esti hó,
távolban rikolt egy dölyfös madár,
nem ízlett az édes utca-só.

Az égben köröz a fehér-sirály,
tavaszi napokon halat fogó,
csúcson álló, éhes madár-király.
Az a lány, patakban ruhát mosó,

arca mosolyog, szeme tüze él.
Már most meghódítanám a szivét,
elmém és hitem ugyan mit remél?

Csak távolról nézhetem a szemét. 
És te megkérded magad: " Mi a cél? " 
Sohasem kéred már meg a kezét ! 

14

Sohasem kéred már meg a kezét, 
innen most nincsen se járda, se út,
hisz teljesen elvetted az eszét,
Isten feszült villáma ebbe sújt.

Leülsz a földre, várod a segélyt,
nehéz, érzed a terhet és a súlyt.
De vesd mérlegre, megéri e kéjt?
Vagy már vár a mély, a fekete kút?

Ne mondjam, mégis megér egy mozit,
hol mindenki nevetéstől nyerít,
hozom is a fényes szuper-kocsit.

Felbőg a motor, hosszasan vonyít, 
szám, ajkára nyom egy hamvas puszit,
napsugár csörgedez, nárcisz virít.

15 ( Mesterszonett )

Napsugár csörgedez, nárcisz virít,
minden arcon gyötört mosoly suhan,
ránktalált Ámor, s most minket tanít,
s szíved széttörve a földre zuhan.

Mikor álmod rád tekint és visít.
Állj meg! Véget ért a bukott futam.
Lelked a tavasz közepén virít.
Siess! Szaladj! Vár a hideg zuhany.

De húzod tovább a nehéz ekét,
addig, míg bírja a cérna ( fonál ), 
csak messziről nézed barna szemét,

míg reggeleken a kapuba vár. 
Sohasem kéred már meg a kezét,
S csapzott lelke egyszer még tova száll.