Csokonai Mihály szonett
Óh Bereckének árva ifjúja,
mint reszketsz a halovány Hold fényénél,
hol se ember, se madár nem járna,
hol még eme kő is elhagyatva él.
Jaj Mózes, te vagy most az áldott lélek,
Óh van-e még remény eme létre ?
egyűgyű dallama szól most a szélnek,
zordan nyomja pecsétjét Erdélyre.
Jusztina, ki régi jó világom,
aranyoztad, s mézzel csepegtetted,
lám, most itt áll baráti sírhalmom,
melyen öntött ágyúmat döngetted.
Nem kaptam lelkesítő beszédet,
Még sirat az elhaló természet.
